Itt vagyok

Megérkeztem…

Oly sok mindent mondanék, de ma, mégis rövid leszek. Elindult egy csoda, nagyjából 4-5 évvel ezelőtt. Még tudatlan, bátortalan, önbizalomhiánnyal áldott perceket élve magam sem tudtam, vajon az irány jó-e, megéri-e, lesz-e egyáltalán valaki, akinek ez tetszik, aki felfigyel tevékenységemre…Apró, lassú léptekkel haladtam valami felé, amiben titokban hittem, féltem, a számos buktató ellenére az úton maradtam. Amikor elkezdtem énekelni, még magam sem tudtam, milyen fogadtatása lesz ennek a történetnek. Óvatos lélekkel indultam neki, a kudarc érzését szerettem volna elkerülni. Közben arra jöttem rá, hogy valójában csak nyerhetek, nincs mitől tartanom, ha a hozzám hasonló lelkek megtalálnak és szeretnek, ha a szívemet adva önmagam leszek, ők velem tartanak majd az úton. Közben történt valami, bár az is lehet, hogy csak az eltelt évek, az első ráncok a szemem alatt tettek erősebbé, ki tudja, nem is ez a lényeg. Életre kelt, amire a szívem vágyott, amit gyermekként gyakran elrejtettem, mert ha kilógsz a sorból, ugyebár az esély fenn áll, hogy beléd rúgnak, csúnyán néznek rád, esetleg kinevetnek, ugyan kinek lenne erre szüksége…..?
Előre! Semmi más dolgotok nincs az életben, mint előre tartani. Megfogni a dolgok erős vonalát, azt, ami bennetek rejlik, jó erősen magatokhoz kötni, s addig rángatni, amíg az  bizony el nem kezd élni. Ugye tudjuk, hogy áldozatok nélkül, a fenekünkön ülve semmi sem változik?