Dolgozni,dolgozni…

Reggeli ébresztő, madárcsicsergés, fogmosás, kávé és mosoly az arcunkon, hisz ma újra elindulunk  a munkahelyünkre,dolgozni .Útközben motiváló dallamokat dúdolunk, az öröm csak úgy virít az arcunkon és láss csodát, az összes kollégánk ezzel az érzéssel vigyorog vissza ránk, mindenki boldogan ütögeti a billentyűzetet, meetingel, árút szállít, betonoz, telefonos ügyfélszolgálatot játszik, teljesen mindegy. Mindenki boldog. Ne tessék megijedni, senki sem csöppent egy elmebeteg naplójába, mindössze azon pillanatokat próbáltam összegezni, ami nagyjából az emberek és azon életének nyolcvan százalékánál bizony nincs, vagy soha nem is jön el.Akkor mégis, mi a fenét csináljunk, hisz létezésünk nagy részét dolgos pillanatokkal töltjük és az sem mellékes, milyen érzésekkel karöltve történik mindez…Nemde?
Ha a szívemre teszem a kezem (meg a nagyok is ezt mondják), akkor bizony olyan munkát, tevékenységet kellene választani, alkalmazni a mindennapokban, mely egyben hobbi, életöröm, móka és kacagás, legalábbis nem görcsös megfelelés és jaj, amúgy jól fizet-tudat adója, hisz a 24 óra az tényleg csak huszonnégy, melyből számos esetben a fele pont pénzkereséssel telik. Jó,jó, tudom, az élet gyakran nem kívánságműsor, meg hát ez van, megszoktam és egyebek, abba viszont senki sem gondol bele, hány év fakultságát, boldogtalanságát nyeljük le minden nap akkor, ha nemszeretem érzéssel töltjük el perceinket a munkahelyünkön…Igen, mindenkinél vannak szebb,jobb, nehezebb és könnyebb napok, nem beszélve azon tényezőkről, melyek az embert úgy öt, tíz, tizenöt évre akár odaláncolják egy adott pozícióhoz, hisz valamiből élni kell, meg a család, meg a kutya-macska. Szuper. Ebben hol vagyok én? Hol az én világom, az én akaratom, és a lelkem, melyre vigyázni illik, melynek ápolásra és törődésre van szüksége? Mi történik, ha annyira belefásul szegényem a dolgokba, hogy egyszer csak azon kapom magam, hogy a stresszt hazaviszem, kiabálok majd a feleségemmel, a gyerekemmel, az aranyhallal, vagy a szomszéddal, egyre megy, valakin majd csattan az én depis lelkiállapotom, ők meg majd csak bambán néznek, hogy ennek meg mi a baja? (ebből lesz a depis gyerek, a válóper, meg az öngyilkos aranyhal).
Hála az égnek, a rendszerváltás hozott magával némi szabadságot, azaz választási lehetőséget, színesedett a munkahelyek kínálata, kivéve a krízis éveit ma már leszögezhetjük, igenis van lehetőségünk váltani, hozzánk közelebb álló tevékenységet keresni, boldognak lenni. Hogy egy munkahely boldoggá tud tenni? Miért ne? Mert mondjuk jófej kollégáim vannak, mert a főnök nem hülyéz le a reggeli köszönés után, vagy mert nem használják ki az ember lányát lépten-nyomon, addig merítve energiáit, míg az belefásul és elkezd ketyegni. Ébresztő! Nem kötelező, nem muszáj, nincs előírva, egyetlen dolgot kell tudatosítani és megfigyelni, mi jó a lelkünknek, mennyire megy ez bármi rovására, lelkünk és testünk egészségére, láttunk már ugyanis egész fiatal hölgyeket és urakat szívrohammal a mentőautóban integetni a munkahelyi stressz miatt. Lazíts!!! Egy életed van, éld meg minden ajándékát, mosolyogj, ne azt sugározd, hogy mennyire nem jó neked ez az állapot, és ha mégis, vedd már a bátorságot, szedd össze magad, lépj egy új útra, mert a Te lelki világod virágzásáért csakis saját magad vagy a felelős!Pont.