Élni, gyászolni, s a kettő között maradandót alkotni

Emberek jönnek, mennek, mégis azok távozása érint meg bennünket leginkább, akiket szeretünk, akik a szívünkhöz közel állnak, vagy csak futólagosan ismertük, s többé nem hallhatjuk a hangját, nem nézhetünk a szemébe.
Azt gondolom, hogy születésünk pillanatával a halál momentumát is ugyanúgy “ajándékul” kapjuk, csak azt nem tudjuk, hogy a kettő között mennyi időt szánt nekünk a teremtő, a sors, nevezzük bárhogyan. Amit igazán nehéz elfogadni, sőt, ritkán esik erről szó, hogy bizony ez a fajta lezárása életünknek nem más, mint egy történet befejezése, amit ha akarunk, ha nem, el fog jönni, az íre egyszer pont kerül. Az igazságtalan vonala az egésznek persze az, hogy semmi, de semmi befolyásunk sincs a távozás utolsó pillanatát eldönteni, én hiszek abban a láthatatlan tollban, ami írja a mi kis történetünk lapjait, s hogy ebben ott van az az utolsó vonás, ami ellen a harc a saját, akár mások élete felett értelmét vesztett igyekezet, ha nem tanulunk meg elfogadni, őszintén elengedni.  A gyász feldolgozásában igenis ki kell venni a részünket, nincs ugyanis egy pont, ahol át lehetne ezt az egészet ugorni, semmissé tenni, erről megfeledkezni. Sírj! Add ki a fájdalmad, a dühöd, de ne keress a miértekre választ, hagyd, hogy a lelked, s a távozód lelke felszabaduljon, terhek nélkül haladjon tovább, mindenki a saját maga útján. Az életet értéknek, s ne nehézségnek fogd fel, élvezd ki a pillanat örömeit és szépségeit, sóhajts egy nagyot, ha valami másképp sikerül, s hidd el, mindennek oka, értelme van. Az ajándék, amit kaptál, benned alkot valami csodás egészet, ennek szárnyalni, fejlődnie kell, így ne legyen kétséged afelől, hogy Te is sokkal többre vagy képes annál, mint amit épp gondolsz magadról, vagy a saját önbizalmad erejéről. Hiszek abban, hogy nem szenvedni jöttünk a világra, hanem szeretni, sokat és sokunkat ölelni, őszintén szólni és nevetni.
Merj élni! Egyszer minden történet véget ér.