Érzelmeink hálójában

Vannak bizonyos napok, amikor sokkal több impulzus ér, érzelmeink csak úgy dúlnak és fúlnak a lelkünkben, magunk sem tudjuk őket követni, s közben meg fáj, hogy ismét nincs rendszer a folyamatban. A lelki kiegyensúlyozottság alapköve, hogy tudjuk, kik  is vagyunk, merre és hová haladunk, vannak céljaink, melyekért jó esetben napi szinten teszünk is valamit. Számos ember ütközik közben a mi életünkkel, egyesek maradnak, velünk haladnak, majd lemorzsolódnak és távoznak. A távozás, s önmagában a tény elfogadása, hogy az illető már nincs, nem szeretne többé a körforgásunk része lenni, bizony fájó folyamat, főleg akkor, ha magunk sem értjük az okát.
Nézzük csak meg a baráti kapcsolatainkat, melyek a párkapcsolati kavalkádokon túl talán a legtöbbet változnak, mert hol a Marikával, hol a Sanyival vagyok jobb viszonyban hetekig, hónapokig vagy évekig, aztán történik valami, ami ezt az addig elszakíthatatlannak tűnő szálat bizony megbontja. Az ember társas lény, teljesen érthető, sőt programozható, hogy “kellenek” számára olyan személyek, akikkel a mindennapjait kibeszélheti, titkokat bízhat rá, nevethet és sírhat, hiszen a bennünk dúló háborúnak bizony sohasem lesz vége. Örökös körforgás ez, melyet józan ésszel az irányításunk alatt tudunk tartani, haladni azon a köves úton még akkor is, ha az tele van buktatóval és kérdőjellel. Az évek előrehaladtával arra jöttem rá, bár az is lehet, hogy csak saját tapasztalatról beszélek, kapcsolataink ellaposodásáért nem csak a mi hozzáállásunk tehet, hanem a társadalmi gyorsaság, a fejlődés folyamata, az elektronikus kütyük, na meg a rohanás karriernek hitt valami felé, ami nyugdíjas éveinkben már aligha fog bennünket kielégíteni. Hiszem és vallom, nem a mennyiség, hanem a minőség számít, ha képesek vagyunk átlátni kapcsolataink tartalmát, minőségét és okát, igenis tudni fogja a lelkünk, kire van szüksége, ki az a személy, akivel a harmónia majd 20 év múlva is még adott lesz, s ha racionálisan tekintünk majd az élet nagy miértjére, akkor a lemorzsolódás sem fog akkora sebet hagyni. Nem azt szeretném ezzel kifejezni, hogy holnaptól már tessék mindenre és mindenkire úgy tekinteni, hogy nem állandó része az életünknek (Bár ez is egy életfelfogás, ki tudja, kinek a jobb), mindössze a húsz körömmel, görcsös ragaszkodás fonalát vegyük lazábbra, mert az életünk attól lesz igazán szép, ha azt élvezzük, ha úgy tekintünk a mindennapokra, mint egy ajándékra, az adott személyekkel és pillanatokkal együtt. Ugyan ki mondja meg, hol leszünk holnap, kit ejt utunkba a sors, meddig fogja a kezünket, hát ez az, senki, úgyhogy tessék most hátradőlni, egy nagyot sóhajtani, s megköszönni mindazt, amit a jelen pillanat éppen nekünk ajándékozott.